Bármennyire is aranyos kis házikót sikerült találnom erre az estére sajnos az ágy nagyon kényelmetlen volt és nem tudtam magam igazán kipihenni. Persze egy ilyen utazás nem is a nagy nyugalomról és pihenésről szól. Pihenni majd ráérek ha nyugdíjas leszek. Mindenesetre a mai nap nem volt teljesen betáblázva, tekintve hogy a mai célpontokat nem egyszerű gyalogosan megközelíteni illetve talán már a tervezéskor sejthettem, hogy nagyon nem úgy fognak alakulni a dolgok ahogy én szeretném.

Futóhomokról mindenki hallott már, én mindig is úgy gondoltam, hogy ilyesmi inkább a sivatagokban, illetve azok környékén jellemző. Legalábbis komoly gondot csak arrafelé okoznak, ha van is máshol azt egy seprűvel meg lehet oldani. Hát eléggé nagy tévedésben éltem. Dániában, pontosabban Jütland nyugati partján a futóhomok már XVI. – XVII. században is problémákat okozott a lakosságnak. Az évszázadok során egyre nagyobb területet, főleg mezőgazdaságra használt földeket érintett az elsivatagodás. A XIX. században már voltak erőfeszítések a homokdűnék terjedésének megakadályozására, ami mára többé-kevésbé sikerült is. Egyetlen érdekesség kivételével, a „Rabjerg Mile”-lal. Érdekesség egyrészt mert a hideg Dániában, ráadásul annak északi részén az ember nem nagyon számít egy sivatagra. Érdekesség másrészt mert ez a kis sivatag szándékosan maradhatott meg, hogy a jövő generációi is megérthessék a futóhomok okozta problémákat. Érdekesség harmadrészt mert a terület eredetileg nem állami tulajdon volt, ezen gyorsan segítettek, megvették. Azonban a sivatag folyamatosan terjeszkedik, tehát a dán állam folyamatosan kénytelen megvásárolni az adott területet.

Ezek után gondolom nem lep meg senkit, hogy több futóhomokkal kapcsolatos látnivaló is akad Dániában és nekem is rajta volt néhány a listámon. Mielőtt azonban elindultam volna az első állomáshoz még leautóztam a tengerpartra. Még egyszer meg akartam nézni a partot, ne kérdezzétek miért, egyszerűen látni akartam és ott akartam még egy kicsit sétálgatni a parton. Készítettem még pár fotót, utoljára vetettem még egy hosszabb pillantást a Skagerrak tengerszorosra, beültem az autóba és indultam tovább.

Első állomás a Tilsandede Kirke volt. Ez a templom annyiban különleges, hogy szinte teljesen betemette a homok, napjainkra csak a harangtorony maradt meg belőle. Valamikor a XIV. század végén építették azonban a XVII. századtól fokozatosan kezdte elborítani a templomot a futóhomok és XVIII. század közepére már kezdtek gondot jelenteni homokdűnék és nem csak magára a templomra, hanem a környező tanyákra és falvakra is. Ekkor már minden egyes mise előtt utat kellett ásni a bejárathoz. Ez így ment 1795-ig amikor is aztán a templom nagy részét lebontották és csak a harangtornyot hagyták meg, aminek a 22 méteres magasságából már kevesebb mint 18 méternyi látszik. A tornyot valószínűleg azért se bontották le mert a környéken nagyon sokáig ez volt az egyetlen magasabb építmény, ami fontos tájékozódási pontként szolgált a tengerészeknek. Mára már „csak” Skagen jelképe és az ide látogató turisták kirándulóhelyévé vált.

Sajnos aznap mikor ott voltam eléggé rendesen eleredt az eső, így a templomnál se tudtam annyi időt eltölteni amennyit szerettem volna különben bőrig ázok és nem sikerült vállalható képeket se készítenem, így most be kell érnetek pár képpel a wikipediáról.

Innen az utam a 70 km-re lévő Rubjerg-Kunde világítótoronyhoz vezetett, bíztam benne, hogy ott nem lesz ennyire vészes az idő. 1899-ben kezdték a torony építését, sorsát azonban már akkor megpecsételték amikor a helyszínt kiválasztották. Noha 60 méterrel a tengerszint felett a Lonstrup-sziklára építették 1968-ban már nem láthatta el funkcióját a part eróziója (kb. 1,5 méter évente) és a futóhomok miatt. 2002-ig még a hozzátartozó épületek múzeum és kávézóként tovább működtek, de aztán azokat is betemette a homok, majd 2009-ben súlyos károkat okozott bennük az egyre több homok. Várhatóan 2023-ra teljesen megsemmisül.

A térkép szerint van ott egy nagyobb parkoló, ami nincs is messze, úgyhogy sokat nem kell majd gyalogolni. Odaérkezve viszont az a nincs messze azért olyan közel se volt. Leparkoltam a lehető legközelebb, de így is tetemes séta várt rám. Ezt nagy valószínűséggel nem csak én gondolhattam így mert volt itt a parkoló mellett lehetőség biciklit bérelni. Leparkoltam, összeszedtem a cuccom és elindultam a biciklik felé, hogyha már Koppenhágában nem sikerült biciklizni legalább itt bepótolhassam ezt és elmondhassam, hogy bicikliztem Dániában. Hát csak nem akar ez összejönni. A biciklik össze voltak láncolva és csak úgy lehetett kivenni a biciklit hogy a biciklin lévő kis szerkezetbe aprópénzt dob az ember. Hát nálam pont nem volt apró és a semmi közepén nem is fogok tudni váltani úgyhogy egy szomorú sóhaj után elindultam gyalog. Nagyjából az út felénél lehettem amikor eleredt az eső, de nem kicsit! Na most mi legyen? Esőkabát a kocsiban, ez a cucc ami most rajtam van nem fogja kibírni az esőt oda és vissza... Újabb sóhaj után visszaindultam a kocsihoz, ezt se fogom tudni megnézni... Már közeledtem a parkolóhoz mikor egy másik kocsi érkezett a parkolóba. 3 csaj szállt ki a kocsiból full esőálló cuccban, ja hát akik felkészülten érkeznek és nem olyan bénák mint én... Az aprópénzbedobós bicikliknél azért ők is csak vakarták a fejüket. Úgy látszik ez valami egyedi megoldás lehet. Ők is kénytelenek voltak sétálni. Mire visszaértem a kocsihoz már mindenem szét volt ázva, durván elkapott ez az eső és nem is nagyon akart csillapodni. Viszont így nem lehet beülni és vezetni mert akkor a minimum egy jó kis megfázás lesz a vége. Át kell öltöznöm, remek, halászhattam ki a száraz holmit, póló, pulcsi, nadrág, alsógatya, zokni a bőröndből nagyon ügyelve arra hogy minimálisan ázzanak meg a művelet közben. Valamennyire sikerült is szárazon tartani a ruhákat úgyhogy lehetett kezdeni az átöltözést. Na de nem csak úgy ész nélkül kezdtem bele, körülnéztem hogy a csajok kellően messze vannak-e már és ahogy láttam autó se nagyon közeledett az úton. Kabát, pulcsi, póló, levesz, száraz póló, pulcsi fel. Félig meg is vagyok. Cipőt is kibontottam és kiléptem belőle, még egyszer gyorsan körülnéztem van-e közönség. Nincs, lehet folytatni. Gatya letol és ekkor meghallom hogy egy kocsi érkezik a parkolóba! Ez meg honnan??? Az előbb még sehol nem volt! Most mit csináljak, nagy volt a parkoló, de nem olyan nagy hogy sok időm legyen kitalálni. Majd a hátsó ülésen folytatom! Megragadtam a száraz holmit, lecsaptam a csomagtartót és indultam is. Persze a nagy kapkodásban a gatyát már elfelejtettem visszahúzni úgyhogy a nagy lendületből majdnem pofáraesés lett. Valahogy sikerült megúszni a fejest a betonra és még időben be tudtam vetődni a hátsó ülésre is. Most kifejezetten örültem a sötétített hátsó ablakoknak! Annyira azért nem olyan tágas a kocsi hátul, hogy kényelmesen át lehessen öltözni, de meg lehetett oldani. Mikor átöltözve kiszálltam már a másik autóból is mindenki kiszállt és mosolyogva integettek nekem. Valamiért elfogott az az érzés, hogy az iménti mutatványom kívülről már nem nézett ki olyan sikeresnek, mint ahogy én gondoltam...

Az eső persze még mindig esett úgyhogy sokat nem ácsoroghattam a kocsi mellett az egyelőre még száraz ruhámban, ideje volt tovább állni. Sajnos itt se sikerült képeket készítenem, így kénytelen voltam a szepvilagunk.weebly.com és az www.atlasobscura.com weboldalakról kölcsönvenni párat. A következő megállónak a Thagaard ültetvényt néztem ki, ami innen 180 km-re volt, jó eséllyel ott már nem fog esni az eső.

A futóhomokra adott egyik elhibázott válasz a Thagaard ültetvény volt. Nevét az akkori „futóhomok miniszter”-ről, Lauritz Thagaardról kapta. 1816-ban 7 ilyen erdőt ültettek végig a parton. Annak idején a dánok még nem rendelkeztek komoly ismeretekkel arról, hogy hogyan is lehetne visszafogni a futóhomokot és megállítani a terjedését ezért mindenféle fajta fákkal kísérleteztek. Az hamar egyértelmű lett, hogy ezeket a fákat azonban meg kell valahogy óvni a tenger felől érkező sokszor viharos, télen pedig különösen fagyos széltől ezért gátfalakat is építettek az erdők és a tenger közé. Illetve kineveztek egy embert, akinek az volt a dolga, hogy figyelemmel kísérje a fákat és pótolja az elpusztult fákat. Sajnos ez nem volt elég, a fák nem bírták ki a szélsőséges hőmérsékletváltozásokat, az erős szelet és a sós levegőt. 20 év elteltével egy fa se nőtt magasabbra, mint az erdőket óvó gátak magassága, illetve a futóhomok terjedését se sikerült megállítani. 1842-ben felhagytak ezzel a projekttel az itt szerzett tapasztalatokat felhasználva kezdtek bele a Tvorup dűne ültetvénybe, ahol már hegyi fenyőket ültettek és ez már sikeresnek mondható. A 200 évvel ezelőtti projektre itt már csak torz, görnyedt fák emlékeztetnek melyek nappal is eléggé hátborzongató látványt nyújtanak, hát még este, ködös időben lehet félelmetes itt sétálni.

Innen már csak a szállás volt a következő megálló, amiről annyit kell tudni, hogy az illető első Airbnb vendége én voltam és sajnos ez hamar eléggé világossá is vált. Jó tanács mindenkinek a bejegyzés végére: „Ne akarj sose az első vendég lenni!”